Néha haragszom rád,
néha a miértek
csak úgy záporoznak
az elmémben.
Néha nem értem
a sorsot
s még többször kegyetlennek
érzem,érzem
felszámolni a múltam.
Elengedni örökre
ez a feladatom most,
néha nem megy.
Ragaszkodom a kis
olykor fájó emlékeimhez,
melyben rettegtem.
Ki tudja miért
kellenek, ezek a gondolatok
néha nekem.
Néha úgy érzem magam
mint az elhervadt rózsaszál.
Kiből az élet már tovatűnt,
ki elhagyta magát.
S ki tudja, mikor
ér utol a fény.
Néha úgy érzem
a múltban élek
s a jelen sivár,
melyben folyamatosan
dolgoznom kell a miérteken.
Néha nem értem,
néha nagyon is értem,
néha újabb félelmek születnek.
Néha megoldásokra bukkanok,
néha úgy várom a napsütést
a rendezett harmóniát
lelkem hangszerén.
Néha még kendőzetlenül
romantikusan anekdotázom,
de vajon miért a néha,
a néha állapot
kerget engem szüntelen?
S tudom a sebeim lassan
összefornak
a nyugodt értő mindenség
kerül középpontba.
Lelkem fűszere lesz.
Mint a rózsák
az élet után,
úgy érzem magam
néha..
Néha jobb meghalni,
néha jobb újrakezdni
hogy végre befejezni tudjak. 

Illusztráció:Sándor László

Facebook elérhetőség:http://www.facebook.com/versettoblog/

Felébredni ez most a feladatom,
rettentően fájdalmas.
Álmaim szertefoszlottak
s nem maradt más,
mint a kietlen puszta
zord valósága
a szürke élet.
Melyben, meg kell
lelnem a ráció igazát,
s hiába kergetnek
a képzetek,
a kényszer szülte
valótlan hiedelmek
tévutak sokasága.
A józan ész
szava, amivel meg
kell küzdelmesen barátkoznom.
Sose gondoltam volna,
milyen nehéz a józan észre
hallgatni,
s benne elmerülni.
A valóságom egy más világ,
melyben magamat se lelem.
ki tudja miért élek,
élek meg annyi másképpent.
Már unalmas és túl ingoványos
ez a talaj,
de nem tudok egyelőre
szabadon szállni
mint egy madár.
S olyan jó lenne
megélni a pillanatot
csak úgy suhanni.
Felébredni... 

Illusztráció:Sándor László

Facebook elérhetőség:http://www.facebook.com/versettoblog/

Érzéseim sokaságában leledzek
elmélkedek és érzek.
Megjártam a gyász
mindenféle útját,
megjártam a poklokat,
mosolyoghatna már rám a nap,
de mindenért tenni kell.
S habozván nem elég
álmokban élni,
tenni is kell jócskán.
Álmokban éltem s élek,
a szürke hétköznapokat
megszínesítem lírai énemmel,
romantikusan szerelmesen,
átölelem az egész világot.
S mindenkit barátomnak fogadok,
mindez felejteti velem
a lidércnyomást.
Melyben bőven volt részem a múltban,
s a megoldatlan ügyek
szépen lassan ragyogóan
veszítenek emlékeim vetítőjén.
Ahogy a tavasz kezdetét vette
lelkem úgy könnyebbült meg.
S indult virágzásnak énem
ezernyi része, mely
tükröt mutat a valóságnak.
S már kevesebb a torzulás,
lassan pillangók hada
és tavaszi virág illat
babonáz meg engem.A múlt a helyére kerül.
S mi lehetne szebb,
mint a lidércnyomás
mesés mesének való látása.
Mi lehet ennél
a felszabadultság érzésnél
bíztatóbb,
a mostban nem létezik
más út, mint a felszabadulás.

Illusztráció:Sándor László

Facebook elérhetőség:http://www.facebook.com/versettoblog/

Bárcsak ki tudnálak verni
a fejemből,
bárcsak lenne egy pillanatom,
melyben lebegek a felhők felett.
Bárcsak ne kísértenél
te lángoló szenvedély.
Rabod lettem egy életre.
S belesodortál a zsákutcába.
Bárcsak adatna egy jó út,
melyben szikrázóan sütne a nap,
nem lenne panasz.
Csak repülés,
repülés a mosolyogva ragyogó
égbolton.
Bárcsak elkapna a hullám.
Bárcsak ne hagytál volna itt,
s ne adtál volna évekre való
kínszenvedést.
Melyben elporlok már lassan,
bárcsak adatna egy jó út,
melyben nem szédülnék
melletted lehetnék.
S az elmúlt évek
ragyognának, mint egy különlegesen fénylő gyémánt,
bárcsak utólag is szép volna
az együtt eltöltött idő.
Bárcsak ne veszítenék el most már senkit,
s félnék mi lesz ha újra kiüt a fájdalom.
A fájdalom ami ordított bennem,
félek már tőle.
Bárcsak ne ez adatott volna,
bárcsak ciripelő ostobaságokon tudnék trillázni.
Bárcsak ez adatott volna,
hálás vagyok a belőlem kifakadó szavakért.
Megtanultam a leckét.
Bárcsak felnőtt is lennék már.
Bárcsak,Bárcsak itt lennél még.

Illusztráció: Sándor László

Facebook elérhetőség: https://www.facebook.com/versettoblog/

Ha szavakban tudnám közvetíteni
érzéseim sokaságát
a falak csak úgy remegnének.
Szétfeszít a felismerés.
Elérkezett az idő,
mikor szembe kell néznem az
élet kegyetlenségeivel.
De a jó dolgok is szegezik utam.
Ki tudja miért érzek sebeket, melyek
talán soha se gyógyulnak be.
Ki tudja miért éreztem azt sok sokkot...
S érzem mai napig.
Egy hatalmas görgeteget
ami utam torlaszolja el.
Egyelőre bizonytalanul élek
a bizonytalanba kapaszkodok.
Sose jössz vissza.
Most már sose látlak.
Sose érintelek.
Sose hallom hangod.
Ami maradt nekünk csupán az emlékek.
S az adomány a két világ között.
De ritkán adsz magadról hírt ,
de akkor biztosan.
Fel kell ismernem,
hogy megtörtént.
Már nem sújt le a döbbenet.
Az idő megkönnyített és
megszépítette fájdalmam.
A szeretet erő,
pedig csak úgy
behálózza lépteim.
A sose érzésen
semmi se változtat.
Mikor belegondolok
a szívem sajog.
Elfogy a levegőm.
Nem vagy már nekem,
megijeszt ez az érzés.
Fogolynak érzem magam.
Olyan mintha,
nem is léteztél volna.
Én pedig
őrizni akarom emlékeinket.
Nem jöhet el
a sose voltál érzés.
Egyszerűen nem lehet,
hogy nélküled is van élet.
Melyben megállhatom a helyem.
El kell,
hogy engedjelek.
De ahhoz el kell,
hogy engedj.
Kérlek segíts,
hogy felnőhessek.
Sose érzés,
pedig alakulhasson át,
valami más érzésbe.

Sajnos eljött
az idő
el kell ,hogy
engedjelek örökre.
Nem várhatok tovább
az éjben,
a nappalban bíznom kell.
Kérlek hagyj
engedjelek el,
kérlek szabadíts meg.
Kérlek engedj ,
hogy engedhessek,
kérlek hadd éljek
naposan az éjben,
örök éjszakát
szórtál rám.
Örök sötétség
szegezi kedélyem,
s most toporgok.
Nem tudom elengedni
magam s téged,
nehezen lépek
túl,
a sose érzésen.
Nehezen bocsájtok meg,
nehezen dolgozom fel,
hogy sose leszel már.
S olyan,mintha kárhozatra
ítéltek volna mindörökre.
Tudom, velem vagy,
de egyre messzebbre kerülsz.
Az idő mostoha fogságában
múlik a rettenet,
de ezzel új dolog, 
veszi kezdetét.
Lelkem de nagyon fáj,
s ekkor belegondolok...
Neked milyen lehet
mindezt a távolból
figyelni,
hogy nem ölelhetsz
simogathatsz már,
mikor bajban vagyok.
De hiszem ezen is
túljutok,
s megtanulom kezelni
a nem mindennapi helyzetet.
S az éjben végre
felkel a fény.
A csillagok ezernyi fénye
pedig beragyogja az égboltot.
S a remény és a szeretet fogja
díszíteni és szegezni utam.

Kikívánkozik belőlem a szó
hiányzol,
fájdalmam már tovább nem fokozható
hiányzol,
mint embernek az ital
szomjam olthatnád ha itt volnál
de lelkem tükrében nap mint nap
meglátlak én
hiányzol,
mint szerelmes szívnek
amelynek megannyi,
hatalma van az ember felett
hiányzol,
mint a fának a levele
gyökerem vagy, és leszel is
míg a világ világ.
Hiányzik
mosolyod,
hiányzik
örömöd,
hiányzik léted,
amit csak adni tudtál.
S belebetegszem a hiányba
mert egyedül hagytál
s nincs védelem
hiányodban elvesztem én
ki tudja mikor térek észhez
Az élet körforgásában
egyedül pörgök
mert elmentél, elhagytál.
A fájdalom már szanaszéjjel
mardosott,
de a tény nem változott
elmentél,
s míg a világ világ
így is lesz,
nem leszel soha többet
enyém, s senkié,
elkóboroltál,
elcsavarogtál,
mégis hiányzol.
S ezt az érzést,
senki se tudja
átélni s megélni,
amin keresztül mentem,
s még fogok is,
hiányod okozta döbbenetemben.
Könnyeim soha se
voltak tisztábbak, mint most
érzelmeim soha nem lesznek
őszintébbek mint most,
hiányodban leltem
s keltem életre,
egyszerűen csak hiányzol.

Illusztráció: Sándor László

Már 3 éve,
hogy elmentél,
elhagytál.
Mintha,
csak tegnap lett volna.
Azóta,
sok mindent megéltem.
Az idő segített,
a fájdalmam már
nem olyan,
mintha kést döftek
volna a szívembe.
Hol nehezebb,
hol könnyebb
felkelnem.
De a magam módján,
mindig is igyekeztem,
hogy büszke lehessél,
rám.
S a múltat már
nem fedi a homály.
Ki tudja,
jobb e így.
Megtörtént a felismerés,
a remény még virít.
Kérem sorsomat,
segítsen hozzá,
hogy jobban lehessek.
S elbírjam a felismerést.
Remélni tudjak
egy szebb jövőt.
A múltban megtörtént,
jó és rossz egyaránt.
Sok más világ,
mutogatta arcát.
Megismertem sok jó,
sok rossz szándékú embert.
Megismertem sok jó,
sok rossz érzelmet.
Felismertem rengeteg emóciót.
Közben mindig a bizalom maradt,
hogy egyszer csak minden jobb lesz.
Rettentően elfáradtam
a rengeteg harcolásban.
De a hitem megmaradt,
hiszem,
mindenen átsegít.
S bízok, oly
szüntelenül tovább.

Az élet olykor habzó örömforgatag. Máskor pedig teljes káosz, csőd. Éles ellentéteket éltem át. S szívem majdhogynem beleroppant.
Ezernyi tengernyi érzelem. S mégis őrzöm a lelki békém. De a szavak ki akarnak belőlem szakadni. Folytonos változásokon megyek keresztül.
A lelkem ezerrel küzd magam ellen, s az őrjítő világgal szemben. Boldogan emlékezek gyönyörű 20 évemre melyet tőled, igen tőled kaptam Apa és Anya.
S nem tudok eleget adózni előttetek. Nagyon félek alkotni, elmondani ami szívemnek baja. Sokáig bezárkóztam egy külön világba, aztán jöttek újból és újból
a szavak és az érzések változatos sokasága. Boldog lettem én, mert teremtettem egy közeget, melyben tiszteleghetek előttetek, és emléket állíthatok elétek. Természetesen emelem képzeletbeli kalapom
a sorsom okozta létem által megélt és kiteljesedett emóciók előtt. Ebből fakadok ki én és a művészetem. Egy szó mint száz. Ebben az évben szárnyaltam, és a padlót fogtam.
Mégis hálás vagyok keresztemért, mert így válhatok egy lelkileg gazdag életű emberré. Hol repülök a romantikában, mindenféle érzés fogságában leledzek. S most keményebb volt,mint
valaha, elesni majd újrakezdeni. De igen, tudom már mi a recept, s sejtem is az írás az életem, az alkotás végett élem meg amit át kell élnem. De magam választottam a felállás útját.
Fáj és fáj. A mérgezett kapcsolataim feladtam s leadtam. Várom az újdonságot. De még didergek. Még alakulóban van a pillangó. De a remény mindig szüntelen kiállt.

Miért mentél el,
miért hagytál el,
miért hiányzol,
mai napig szüntelen.

Az idő zord vasfoga
változtatott a viszonyunkon.
Mindig változunk,
ki tudja miért...

A távollét csak
mélyített viszonyunkon.
A tűz lángol.
Bennem születik a szó,
benned a védelem.

Csodálatosan és hol fájóan,
vagyunk egymásnak.

Az élet ezer színű,
érzem minden arcát.

S nehezen veszem a levegőt,
hiszen mélyről jön,
a szív szava.

Mindent megadtál nekem,
amit egy apa adhat,
mindent elvettél tőlem,
amit egy gyerek szíve érezhet.

Talán túl érzelmes vagyok,
de nem érdekel,
mert amikor rólad van szó,
nem létezik akadály.

Sose volt,
sose lesz,
megkeményítem szívem,
s harcolok tovább,
kettőnkért.

Mert, ajándékot
adtál nekem,
s le kell küzdenem az akadályt.

S tudom büszke vagy,
s én is büszke vagyok,
egymásért,
igen egymásból létezünk.