Léteznék míg a szavak bájos módján felelhetnék.

a sárgásra és barnára borult őszi kép közepett a melegség búja bája előtt nincsenek közhelyek.

A bánattól merengően azt mégis messzire hajítva magától szemlélődik.

Mert, így talán könnyebb.

Keres kutat magában töpreng

A szomorúság és a keserűség csontig ivódott nagysága létezik lelkében

A keserűség egyfajta mámorító volta, mely szép is lehet

Szép, ha szépségből táplálkozik

Csúf, ha a rontottak átka övezi

Féltőn óvva csak magadat kíméled a zajtól

Sohasem őket, hanem inkább értük vagy

Az ego és önzés különleges kecseskedő képében leledzel

Mint akárki, ki ember gúnyát öltött magára

Megérzel dolgokat és érzékeny érintettség súlya alatt vádaskodsz

Miért pont én és miért pont te

A magányban egyedül te vagy te és én vagyok

Egyszerűen rossz érezni és mégis felemelő

Furcsa módon megható

Keveredik a jó meg a rossz

Ellentétek okozta kohézió

Csodálatra méltó alázatot hoz

Lázadozol adózol az érzések sokaságának

Hatalmas káosz övezi körül a kék eget

Égetnéd a gyertyát de egyszerűen csak füst ami száll

Mindig arcba kapod

Mindig

Váratlanul mégis vártad

Tudtad érezted

De nem akartad

Most mit kezdj vele

Sírj esetleg nevess

Vagy menj tovább

De azt nem tudsz

Nincsenek válaszok

Csak sok kérdőjel

Amire talán soha sem kapsz választ

Meg kell hát alkotnod a sajátjaidat.

Azért, hogy aztán elmúlni kezdjen, elmúljon, éledjen és éljen.

Amíg csak lehet.

Kiszakadni való, élettel teli. Türelmet nem nélkülöző. Habozás nélküli vágy. Szeretettel telve táplálkozó vihar. Minden, ami te és az érzelmek. Szavak nélkül és mégis a szavak módján beszélő. Elkap, magával ragad, nem vár. Összeáll.

Mindig másképpen. Egyéni formát öltve, másképpen dalol. Halkan csendesen, máskor éppen dübögve kiállt. Kérdések és gondolatok. Válaszok, és korlátlanul üvöltő szelek.

A fájdalom, ami színezi az utad.Kecsesen lobogva ad, és elvesz. Tűzesen pirít, és majd szépen elcsendesül. Magad mögött hagytad. A múlt része, ami most te vagy. Előveheted, és megragadhatod a sokszínűsége okozta kohéziót. Mindig ugyanazt adja látszólag. Mindig ugyanaz áll mögötte. Ugyannakor másképpen ad egy cseppnyi szépséget. Túlcsordulástól kapkodva, lélegezni és szemlélni tudó őrület. Ami most feszít. Romantikusan szentimentálisan vulgáris. Érzelmeket nem nélkülöző. Tudás hiányában szenvedő, nem tudást adó.

Ki dönti el.. Hol kezdődik és hol végződik? Szabályok, rendek amik összeérnek. Benne fuldokolva kiálltana, ha tudna. Néha már vergődve, feketére festve bolondságba esve emlékezik. Amíg csak engedik. Melegséget érezve a napsütés fényében elmúló, de csillanó fények útján-módján tovább haladva felbukkanó gondolatok. Az útat mostmár angyalok szegezik körbe. Akik egy fénnyel teli gömböt képezve olykor bajba sodorva a karmádnak álldozva mükődnek az univerzum vesztő-feszítőjében. Te pedig ott állsz bután, pedig vállaltad a lét okozta döbbenetet. Amikor az imádság hiábaváló. Áldozat vagy szenvedő? Útvonalokat választó tetteiért felelős ember vagy! Több, mint egyszerű hallucionációt övező fantázia mágia. A fantasztikus boszorkányság.

De a különös világ kapkodva remeg. Az érzékelés hálójában elveszve valamiért panaszt nyújtva suhogás nélküli megálljt parancsolsz. A szépség már csak illuzió. Pedig minden sejted és porcikád lüktetve és már megepedve buzog érte. Már nincs kellemesség és olyan bájos melegség. Eljött az ideje a dérnek. A virágokról lecsurgó víz apadni nem bír.

Elveszett és eltünt, belesüllyedt, és a fekete dimenzió elrabolta, mert ő kérte. Egyszerűen kiszállt. És akkor a sejtelmes csendességet a kopogás zaja töri meg. Szüntelenül jönnek mennek a gondolatok is. Ki .. be…ide.. oda-át. Kicsit sem másképpen mátrix a mátrix. A tisztelet és a méla bölcsesség türelmét rádaggató egyetemes értelmesség büvőletében szemlélődsz már.

Az élet olyan szép, hogy nincsenek rá való szavak. A gyertya lángja ég és ég. A kipattanó gondolatra tüzet hányva lobogtatja magát. Az élet olyan fájdalmas, hogy néha csak gyötrődéses gyötrelem létezik. Az élet egy kicst ilyen is, és olyan is. Másmilyen sokszor, mint amit látunk belőle. Mint, amit észre engedtetnek venni belőle. A nézőpontok sokasága olykor burkoltan sarokba szorító érzés. De azon soha se tud változtatni és fakítani se, hogy könnyek nélkül olykor, vagy éppen a könnyek önvádja közepett voltál. És nekem te vagy az első, az utolsó, a mindenem. Egy cseppnyi szépségem.