Ha szavakban tudnám közvetíteni
érzéseim sokaságát
a falak csak úgy remegnének.
Szétfeszít a felismerés.
Elérkezett az idő,
mikor szembe kell néznem az
élet kegyetlenségeivel.
De a jó dolgok is szegezik utam.
Ki tudja miért érzek sebeket, melyek
talán soha se gyógyulnak be.
Ki tudja miért éreztem azt sok sokkot...
S érzem mai napig.
Egy hatalmas görgeteget
ami utam torlaszolja el.
Egyelőre bizonytalanul élek
a bizonytalanba kapaszkodok.
Sose jössz vissza.
Most már sose látlak.
Sose érintelek.
Sose hallom hangod.
Ami maradt nekünk csupán az emlékek.
S az adomány a két világ között.
De ritkán adsz magadról hírt ,
de akkor biztosan.
Fel kell ismernem,
hogy megtörtént.
Már nem sújt le a döbbenet.
Az idő megkönnyített és
megszépítette fájdalmam.
A szeretet erő,
pedig csak úgy
behálózza lépteim.
A sose érzésen
semmi se változtat.
Mikor belegondolok
a szívem sajog.
Elfogy a levegőm.
Nem vagy már nekem,
megijeszt ez az érzés.
Fogolynak érzem magam.
Olyan mintha,
nem is léteztél volna.
Én pedig
őrizni akarom emlékeinket.
Nem jöhet el
a sose voltál érzés.
Egyszerűen nem lehet,
hogy nélküled is van élet.
Melyben megállhatom a helyem.
El kell,
hogy engedjelek.
De ahhoz el kell,
hogy engedj.
Kérlek segíts,
hogy felnőhessek.
Sose érzés,
pedig alakulhasson át,
valami más érzésbe.