Bárcsak ki tudnálak verni
a fejemből,
bárcsak lenne egy pillanatom,
melyben lebegek a felhők felett.
Bárcsak ne kísértenél
te lángoló szenvedély.
Rabod lettem egy életre.
S belesodortál a zsákutcába.
Bárcsak adatna egy jó út,
melyben szikrázóan sütne a nap,
nem lenne panasz.
Csak repülés,
repülés a mosolyogva ragyogó
égbolton.
Bárcsak elkapna a hullám.
Bárcsak ne hagytál volna itt,
s ne adtál volna évekre való
kínszenvedést.
Melyben elporlok már lassan,
bárcsak adatna egy jó út,
melyben nem szédülnék
melletted lehetnék.
S az elmúlt évek
ragyognának, mint egy különlegesen fénylő gyémánt,
bárcsak utólag is szép volna
az együtt eltöltött idő.
Bárcsak ne veszítenék el most már senkit,
s félnék mi lesz ha újra kiüt a fájdalom.
A fájdalom ami ordított bennem,
félek már tőle.
Bárcsak ne ez adatott volna,
bárcsak ciripelő ostobaságokon tudnék trillázni.
Bárcsak ez adatott volna,
hálás vagyok a belőlem kifakadó szavakért.
Megtanultam a leckét.
Bárcsak felnőtt is lennék már.
Bárcsak,Bárcsak itt lennél még.

Illusztráció: Sándor László

Facebook elérhetőség: https://www.facebook.com/versettoblog/