Érdekes, ahogyan emlékszem rád,
megkapóan és felkavaróan.
Mai napig alig hiszem el,
miképpen és ahogyan elmentél.

Hirtelen mentél el,
csak úgy leléptél.
Gondolom eleged lett,
de rám nem gondoltál.

Harag,
ami néha felkavar,
mégsem tudok rád haragudni igazán.
Túl őszintén és megértően
szerettük mi egymást.

Imádom mikor a vicces éned
érzem magamon,
Imádom kedves emlékeinket,
Egyszerűen imádom ahogyan szerettél.

S most jön a könnyem,
mert ahogy mondják
a szerelemnek múlnia kell,
és ha múlik,
akkor fájnia kell.

Már elhiszem, hogy elhagytál,
de talán örökre fájni fog.
Hiszen a szeretetem sose fog
csökkenni irántad.

De a sors az sors,
a rendeltetés az rendeltetés,
haragszom sorsodra.

Viszont tudom ezáltal,
lehettél olyan csupa szív,
amilyen voltál.

Köszönöm,
ahogy és ahogyan voltál.
Sorsom sorsoddal változott.
Így általad lettem, aki ma vagyok.

Olykor mikor még felkelni is nehéz,
akkor minden kihívásnak tűnik,
és csak reménykedés marad,
hogy jó fele vezet a sors.

Amikor csak az önmagadba
vetett bizalom marad,
akkor kell a legjobban szemlélni önmagad.

Igyekezni a jó meglátására,
kendőzetlen kegyetlenséggel,
csak hinni.

De olykor milyen nehéz is,
pozitívan gondolkodni.
S ha tudtad volna,
merre visz az élet,
egy lépést se tettél volna érte.

De ott van benned,
az örök gyerek,
akinek lelkében,
mélyen él
a szépséges nézőpont.

Hiszem, minden ami
megmutatkozik,
általunk teljesedik ki.

S ekkor kell
a legnagyobb fegyverünkhöz
nyúlnunk,
melyet kitartásnak neveznek.

Hiszen amit meg kell élnünk,
át fogjuk élni,
de mindig választhatunk,
hiszem, a kitartásba vetett
belső meggyőződés,
pedig meghozza a gyümölcsét.

Szerelmes vagyok,
minden varázslatosan gyönyörű pillanatba,
a finomságot a kedvességet látom meg.

Szépséget teremteni,
jót létrehozni,
jót adni.

S legyőzni a gőgöt,
leteperni jósággal a gonoszságot, a negatívat.
Minden pillanatot ennek tudatában próbálok
tölteni.

Meg kell találnunk a nyugalmat,
mert a nyugalom szüli a legnagyobb
bölcsességet,
s irányt mutat,
ebben a zakatoló világban.

Ugyanakkor minden érzelmünket semlegesíthetjük,
átformálhatjuk,
minden érzelmünk ugyanakkor,
minket szolgál.

Ha észre vesszük hamarosan
észleljük,
ezáltal változunk,
fejlődünk.

Megtanít minket
megbocsájtani,
tovább lépni,
így tiszták leszünk.

Ha egy magasabb szintre emeljük,
a problémáinkat,
akkor mint egy harmadik szemlélőként,
figyelhetjük az eseményeket.

Én pedig hiszek abban,
hogy a tisztaság,
ami mindannyiunkban felfedezhető.
Győzedelmeskedhet az elménkben,
és még a szívünkben is.

Szívem tántorgó,
lelkem kéri,
kéri oly szüntelenül
a megoldást.

Milyen jó lenne
egy olyan világban élni,
ahol a szeretet uralkodik,
s nem a mocsok.

Miért?

Kérdezem meghasadtan,
s kérdezed fürkészve,
Nem tudom...

Miért kell átélnünk
a kegyetlent?

Ki tudja lehet,
ezek a dolgok
visznek oda minket,
ahol lennünk kell.

Lehet ezek az események,
kellenek ahhoz, hogy
újból, újból
ne felejtsünk el harcolni.

S mondom Én,
várj, várj
az idő megold,
s felold,
mindent és mindenkit.

S van egy szépsége
a várakozásnak is,
úgy hívják remény.

Remélni kell a borzasztóban,
remélni kell a fagyban,
mert ott a jégcsap,
a fagy szüleménye.

Reméljünk hát szüntelenül,
mert a remény maga a csoda.

Illusztráció: Sándor László

Akkor is meggyógyulok,
meggyógyul a világ,
a szerelem,
és a szeretet
mindenre gyógyír.
A legfájdalmasabb sebek
is begyógyulnak,
ha a hatalmas szeretet-erőt
hagyjuk áramoltatni,
ha hagyjuk, hogy az élet
minket jó felé vezessen.
Hiszek benned, hiszek magamban,
de hiszem, hogy a sorsunk
akarata messzire visz még minket,
s az élet akarata
nem a posvány,
hanem a csodás virágzás
maga.
Hinnünk kell a lehengerlőben,
hinnünk kell a világban,
s bíznunk kell a másikban.
Mert a hit mindenen átsegít.

Szívem tisztul
s érzem a szerelem
és szeretet varázslatos
ereje gyógyít.
Az életünkben minden változás
egy próba mely megtanít nekünk
valamit, amit eddig nem vettünk
észre a világból.
Kérem az Istent,
Kérjétek az Istent,
hogy változásaink
jó helyre vigyenek minket.
Együtt tudjunk rezegni,
a világ gyönyörűséges
oldalával.
Ne győzzenek le minket
a mindennapi nyűglődéseink.
S a harcok közepett,
emberek tudjunk maradni.
Ilyen értelemben ne
tudjuk magunkat tagadni.
Hiszem,hogy a szeretet
hiszem, hogy a bizalom
hiszem, mindent felülír.
S hiszem, ez az utunk.
Szeretet legyőzhetetlensége.

Az vagyok, aki vagyok.
S ezen nem tud senki se változtatni,
megtalálnak engem a gondolatok,
mert alkotni vágyok.
S alkotok, mert adok,
szeretet, jó szavakat,
s remélem ezáltal,
elgondolkodtatok is.
Remélem elgondolkodtatlak téged,
mert szeretnélek jónak látni,
embernek, aki a fényharcosa,
kinek a szíve megnyílik,
kinek keze a munkától fáradt,
kinek erő s szeretet lakik,
kezében, fejében, lelkében.
Engem megnyugtat ha adhatok,
szívem repesve várja a békét,
melyet magunkban kell keresnünk.
S olykor nagyon nehéz békében élni,
a világgal, olykor a világ fenyegetően
nyomja rá a bélyeget az ember testére.
S a ócska indulat hatására az emberből,
csak úgy csöpög az ego,
de meg kell bocsájtani,
mindenkinek mindent.
Meg kell harcolni a békéért,
s tudni kell olykor feladni,
hogy később küzdve küzdj,
az igazadért.
Hiszen a szépség mindenütt ott van,
s olykor nehezen vesszük észre,
ebben hatalmas társasjátékban.
Hiszem, hogy győzhetek,
hiszem, hogy győzhetsz,
tudom most nehéz,
de egyszer csak kivirul majd a nap,
egyszer csak meglátod a világ,
nem is olyan hamis,
az élet pedig igenis szép.
Hiába próbálnak letaszítani az utadról,
azért is azon fogsz járni,
azon fogsz járni,
a sorsod katonái pedig,
igenis küzdnek,
hogy célt érj.

Olyan vagyok mint,
aki, nem lehettem,
olyan vagyok mint,
aki, voltam,
s mindenképpen,
olyan vagyok,
aki,már nem vagyok,
s olyan leszek, talán,
amilyen lenni szeretnék.

Jelen esetben,
olyan vagyok, mint
egy régi magnó,
poros és ócska,
amelyben örökösen,
visszajátszódnak,
a már hallottak.

Mondhatni megakadt a szalag,
mégis ragaszkodnak hozzám,
megidézem a múltat,
s ezáltal váltom,
megidézem bennünk,
a megdobbantó és
megkapó,
emlékezés nevezetű,
tudatos lelki folyamatot.

Ebben hálóban vagyok,
olyan, mint régen,
olyan, mint akkor,
s ez olyasféleképpen,
hat a tudatomra,
hogy megengedje,
a tudattalanom felkérését.

Emlékezek,
mert randiznak,
tudatosan és tudattalanul,
az elfelejtett énjeim.

Ezer énem harcol egymással,
ezer életem tombol egymással,
ezer csalódásom viharként,
ezer tévedésem hibámként,
harcolva tombol egymással.

A fene se kérte,
tudni vélni,
mi az igazság,
ahogyan majd,
ki gondolta volna,
hogy később parázva,
féljen az igazságtól,
maga az igazság,
s , mint kiderült,
mindenkinek más,
így lettem én,
az ördög bohóca.

De,megdobbantóan és megkapóan,
emlékeznek rám,
s már nekem is eszembe fér,
a felejthetetlen múlt.

Ezáltal már valamiért,
érteni kezdtem,
mit játszottam el,
s az ócska magnó,
mindig szól,
hogy miképpen,
tettem s vetettem,
mindig emlékeztet,
hogy még véletlenül se,
járjak általuk rám szabott,
mért igaz hamis útjaikon.

Több vagyok,
mint akkor,
s kevesebb vagyok,
mint ami lehettem,
volna.

Mégis, jobban szeretem,
azt ami már megtalál.
Enyém, csakis az enyém.

Méltósággal kell viselni,
mindent, ami már,
megtalál.

S tulajdonképpen,
már más vagyok,
hiszen,
kopottak az indulatok.

Végre már,
elindultam,
kezdem megtalálni,
aki elveszett,
a sok szomorúságban,
kezdtem megtalálni,
aki elveszett,
a fájdalomban,
az örökös veszteségben.

S kezdek már,
végre már,
tisztán látni,
a konfliktusokat,
melyeket kaptam,
s talán,
legyőzhetem,
végre már,
a kérdőjeleket.

S ezer énemre,
ezer életemre,
ezer csalódásomra,
ezer tévedésemre,
melyben tomboló viharként,
viselkedtem,
tekinthessek egyszerűen.

Már tovább tudok lépni,
s engedje meg,
az értő mindenség,
hogy megbocsájthassak magamnak,
s akinek még kell,
s amiért még kell.

Illékonyan hatékonyan
megtalál az a valami,
a pillanat,
melyből egyfajta folyamat lesz,
s aminek részesévé válok.

Sodor, sodor,
a messzi múltba
kavarodnak az érzelmek,
a múlt ezer arca,
a rémálmok, 
a lidércnyomás maga.

Eközben a jelen,
ezer szenvedélyt,
szór rám.

Már, nem vagyok az,
aki voltam.
Már más vagyok,
mint, aki,
akkor voltam.

Kezdem megtalálni,
a saját hangom,
mely útról
letaláltam én.

De ott a kétség,
állandóan gyötrő,
fátyol, mely takarja,
az igazat.

Kérdések ezer változata
hív,
tévútra hív.

S mosolyra késztet,
a hazug ördögi játszma,
már nem játszhat velem,
csapdába csalhatott,
s csalhat,
a hamis illúzió,
melyet igaznak,
láthattam,
melyet igaznak gondolok,
talán még most is,
csak éppen már nem az enyém.

Felszakadtak a sebek,
s kétségtelenül fáj,
amit elvettek tőlem,
s fáj, hogy változnom,
kellett ezáltal.

Egyszerre több síkon,
látom,mi minden,
történik,
s néha úgy érzem,
ez már több, mint
holmi kattanás.

Józanul vagyok,mégis,
józanul részeg vagyok.
Összefolyik a jó
és a rossz.

Illékonyan és hatékonyan
megtalál a képek,
a szavak és érzések,
felemelő és romboló,
ezer sokasága.

S nincs közben
nyugalom
csak jönnek, mennek,
a gondolatok.

S ekkor
rá kell jönnöm,
hogy félek,
mert megégettem
magam,
s félek,
hogy örök nyomot,
hagy bennem.

A hamis tűz,
a hamis fantázia,
a hamis út maga.

S meg kellett küzdenem,
s kell küzdenem,
magamért.
Illékonyan és hatékonyan,
jelen lenni,
s küzdeni tovább,
magamért.

Kísért a múlt,
s a lezáratlannak vélt,
kedves kis ügyek,
lapjai ordítanak.

S kétségtelenül,
illékonyak,
és hatékonyak.

Mikor megszűnik,
az akarat,
mikor vége,
az Énnek,
mikor a tudat,
hasad.

A semmi közepén
kietlen puszta
kellős közepén.

Azt hiszed, ott
még irányíthatsz,
de nem már,
régen nem tartod kezedben,
a dolgokat.

A legnagyobb csalfaságban,
leledzel s nevetned kellene rajta.
Szétkaptak és elhajítottad,
a gyeplőt.

Hinnéd tiéd a semmi,
de az nem lehet,
hiszen mindig adni,
adni akar valamit,
az élet.

Sosincs semmi,
sosincs üresség,
mindig színezi,valami,
talán a jó vagy a rossz.

Mindig jön valami,
megkavarva a stabilitást.
Mindig megzavar,
kétségbeejtően,
szépen búján súg feléd.

Kirobban belőled,
általa szó,
kirobban belőled,
a érzés,
s sodorván,
kifakad az érzelem.

S már nincs is,
üresség,
mintha elfújták volna.

Talán csak egy átmenet,
a nihil,
hogy aztán,
megtöltse a felkavaró.

Feltölt, majd pedig,
biztonságot ad,
s nem pang már,
a sok megkapó,
búja érzelem.

Hiszen, azért létezik,
a semmi,
hogy zokon vedd
és akarjad ösztönösen
szeressed a mást.

A felrobbanást,
a vágyat,
az életet,
hogy aztán elbújhassál
s menedékét találj már.

A biztonságot megkapóan
nyújtó állandóságban,
végre már,
nyugodni tudj,
egyszerűen csak,
hazatalálj,
végre már.