Őszbe fordultak
a fák és a táj,
az avarban sétálva
a színek komponálják
a csendet,
a harmónia
szemet gyönyörködtet.

Elmúlt a nyár,
csillagok őrzik az eget,
szórják ezernyi fényüket,
meglelni,
felderíten,
szemlélni és fürkészni
az enyémet.

De fák nyugalmukat sugározzák,
az ősbékében
csend folyik és szelíden lüktet,
nem marad más,
mint remélni
s vágyni
egy ezüstös éjszakát veled.

Csillagok milliói között
az egyetlen vagy,
aki megkapóan
tündököl,ragyog.
Tüzes varázsoddal,
nem vagy te más,
mint a tüzes csillag.

Soha ne szórja már
nekem más csillag fényét,
soha ne ragadjon magával,
babonázzon meg,
más felcsillanó csillag
szikrázó szenvedélye,
pompás csillaghullása.

Soha, soha
ne múljon el
a szerelem,
soha, soha ne veszíts a fényedből
s tüzedből,
szenvedélyed ejtsen
örök ámulatba.

Úgy szeress,
mint, ahogy soha senki
és úgy szeress,
mintha örökre szólna,
vágyam s reményem egy
és ugyanaz
a tüzes csillagom.

Sándor László illusztrációja

Facebook elérhetőség: http://www.facebook.com/versettoblog/