Olykor nagyon nehéz,
hinni és bízni,
pedig kivirult a nap.
S mégse hiszed el,
megtetted amit kell,
harcolni kell hát tovább.
Olykor, mégis oly nehéz,
elfogy erőd
és értetlenül állsz,
mi történhetett...
Mi hozta be a fény,
helyére a görcsöt.
pedig csak követni
kell a mámort,
de egy hatalmas
útvesztő előtt állsz.
S bánt, hogy
a múlt visszaránt
és néha vágyni,
nem elég.
Nyughatatlanság,
értetlenség,
előtt kérdően állsz.
Már megint miért?
Miért nálam kopogtatsz?
S nem hagyod folyni,
mámorító örömöm,
amiért oly nagyon,
megdolgoztam én.
Mert,boldognak lenni,
sokkal nehezebb,
mit összetörve,
süppedve sötétségbe,
gubbasztani.
Hinni s bízni,
reménykedve
lenni.
A fény maga,
feladni s feledni,
a múlt árnyait.
Akarni ezerrel,
s ha bekopogtat
az erő,
életed habzó
forgatagában
merni igent mondani!
A legnagyobb bátorság,
valójában akarni,
akarni valami mást.
S érezni a hálát,
hogy megadatott,
egy új út
és igen,oly nehéz,
elhagyni és feladni
valamit,
ami erősen magához
kötött, melyben
annyi bánt,
melyben,annyi
józanság nélküli
vak álom volt.
Néha, olykor nagyon
nehéz feladni
és az újra nyitni.
Pedig,csak igent
kell mondani
s lassan beszökik a fény.
Olykor, nehéz hagyni,
de mégis megéri
józanul élni.

 https://www.facebook.com/versettoblog/

Illusztráció: Sándor László